Fou talment un ram de follia. Érem a la plaça de la Universitat, quatre companys, avorrits dels estudis, quinze o vint dies abans dels odiosos exàmens de juny. Feia un matí de glòria, amb el cel blau, sense un núvol. I la claror lluent del sol assenyalava que els dies incerts de la primavera mediterrània s’havien acabat, i la serralada veïna, a les envistes del Corpus, ja devia estar clapejada per la primera ginesta. Els quatre tristos companys, però, arrecerats a l’ombra del quiosc, sota les palmeres, fent temps entre classe i classe, restàvem mústecs i capcots. Una secreta angúnia ens rosegava dia i nit, com un cranc, i el termini inexorable dels estudis oficials no ens deixava fruir d'aquell lluminós i enorme trasbals de la naturalesa, que bategava en l'aire, embellia encara més les modistetes volanderes i feia cantar els ocells i badar-se les flors. Només de pensar que havia de tornar a comparèixer, com un condemnat a mort, davant el sinistre doctor Estanyol, catedràtic de Dret Canònic, a mi l'ànima em queia als peus –i el mos de pa amb botifarra, que anava menjant, se m'ennuegava.
De sobte, un diable (o un àngel, aneu a saber!) passà per l'aire de la plaça, damunt els nostres caps abatuts, i a mi em tocà amb la punta de l'ala. Perquè, sense com va ni quant costa, vaig dir aquestes tres paraules:
–I si fugíssim?
Jo mateix em quedava espantat. Però els meus companys, redreçant-se ensems, exclamaren a l'una:
–Va!
–Fem-ho!...
–Vinga!...
I, tot seguit, se'ns presentà una greu incògnita. Els tres mateixos demanaren:
–Però...
–On...
El geni misteriós que m’inspirava degué fregar-me altre cop, perquè jo, resoltament, responia:
–A París!
Mai un nom sol no ha tingut tant de prestigi. Només de sentir-lo, als meus companys se’ls encenia una flameta als ulls. I tots quatre, alçant l’esguard al cel, per entre les blanes palmeres, somrèiem devers una llunyania de somni, l’apoteosi del món on havíem nascut. París: ¿seria possible d’anar-hi?

我们常常听人说，自己醒悟了，明白了，觉悟了之类的。
或许是的，或许不是的，更多的是在途中说的话。
我们没有可能说终极性的、不会变的话。那么这句话本身是不是终极的呢？这句话和它指向的话并不在一个意义上说的，这是一种视角立场，我们最好不要这样问。
我们常常感到自己醒悟了，例如我感到每一个月，每一个学期，每一年，甚至每一天都会感到自己醒悟了。然而，从历史的眼光看，我们只是说出了当下的感受和理解。事实上，时间一推移，什么都会变的。对一个人的爱，似乎也如此。你对一个人说，我爱你，直到永远。这句话其实是当时自己的体验和理解以及甚至是许诺，但时间是那样的严肃，生活是那样的偶然，你在另一个时间和条件下，你会把原来的话放下，或者淡化之，甚至完全背叛了 。
醒悟，我觉得把它理解为一个过程比较合适。我们对生活处于不断的醒悟中。对个人的生命，对群体生活，对组织单位，对民族文化，对自然宇宙，对未知者，对平时不被注视者处于不断的醒悟中，出现新的意识。一般地说，我们的醒悟依赖我们的方法论之发展，立场之改变，语言之变化，异质的交流，语言的反复运动，默观的实践等。我们的醒悟是历史中的醒悟。

Dělnický průvod se již blížil k náměstí. Nejdříve uviděla Ri změť barev. Rudá barva převládala, ale ze všech stran ji obklopo­vala modrá, zelená, žlutá. Byly to barvy modelů, standart, em­blémů, jež se odrážely na černém pozadí lidských postav. Téměř v každé řadě průvodu byly neseny portréty, velké podobizny vůdců nakreslené tuší na plátně, podobizny tak veliké, že Ri dovedla rozeznat i z výšky, která ji dělila od průvodu, Stalinovu tvář. Byla vždy stejná, proplétala se mezi barvami, přísná, ironicky se usmívající. Ri viděla nejlépe oči, oči přimhouřené v ironickém, trochu káravém, trochu shovívavém a povzbuzujícím úsměvu, a zdálo se jí, že ty oči míří na ni, Ri, ženu zahraničního inženýra v třetím patře cizinec­kého hotelu. Nemohla se vyhnout jejich pohledu, ztisíceronásobe­nému počtem. A lidský proud tekl, stále se objevovaly nové kolony, průvod byl nekonečný. Ri byla ohromena, zdrcena, ztichlá a nemohoucí. Bylo jí, jako by se dívala na smršť, na živel, který smete všechno, co mu stojí v cestě, lidí bylo tak mnoho, že nebyli již lidmi, nýbrž neznámou a nepochopitelnou silou, nadpozem­skou, nepostižnou. Ri ještě žije, protože se proud nemůže vzdout do takové výše a nemůže ji strhnout, ale Ri si myslí, že by to bylo přece jen možné, a drží se křečovitě okraje psacího stolu u okna. Nyní ví, že nemůže býti ani řeči o jakémkoli boji. Jak si připadá směšnou! Bojovat s vichřicí drtící všechno na své cestě! Je pokořena, tichá. Smíří se, udělá všechno, cokoliv. Půjde do továrny, bude třeba uklizečkou nebo dělnicí, bude tahat prkna na továrním dvoře nebo stát u soustruhu, nyní je všechno skončeno. Bude sloužit, pokorně sloužit tomuto světu, nemůže se ubránit, chce jen žít. Žít jako nejnižší z nejnižších, žít, dýchat a jíst. Není boje, není smíru, zbývá jen služba. Může se vykoupit ze své samoty jen pokorou, nemůže se ani skrýt, ani uzavřít, není takové skrýše ani brlohu, kam by nedopadly ty přihmouřené jestřábí oči z podo­bizen. Avšak milovat tento svět jako Robert, milovat tento svět nemůže, copak je možno milovat vichřici, copak je možno křičet na bouři, aby se zastavila?

Heathrow Airport is one of the few places in England you can be sure of seeing a gun. These guns are carried by policemen in short-sleeved shirts and black flak-jackets, alert for terrorists about to blow up Tie-Rack. They are unlikely to confront me directly, but if they do I shall tell them the truth. I shall state my business. I’m planning to stop at Heathrow Airport until I see someone I know. (...)

Astonishingly, I wait for thirty-nine minutes and don’t see one person I know. Not one, and no-one knows me. I’m as anonymous as the drivers with their universal name-cards (some surnames I know), except the drivers are better dressed. Since the kids, whatever I wear looks like pyjamas. Coats, shirts, T-shirts, jeans, suits; like slept-in pyjamas. (...)

I hear myself thinking about all the people I know who have let me down by not leaving early on a Tuesday morning for glamorous European destinations. My former colleagues from the insurance office must still be stuck at their desks, like I always said they would be, when I was stuck there too, wasting my time and unable to settle while Ally moved steadily onward, getting her PhD and her first research fellowship at Reading University, her first promotion.

Our more recent grown-up friends, who have serious jobs and who therefore I half expect to be seeing any moment now, tell me that home-making is a perfectly decent occupation for a man, courageous even, yes, manly to stay at home with the kids. These friends of ours are primarily Ally’s friends. I don’t seem to know anyone anymore, and away from the children and the overhead planes, hearing myself think, I hear the thoughts of a whinger. This is not what I had been hoping to hear.

I start crying, not grimacing or sobbing, just big silent tears rolling down my cheeks. I don’t want anyone I know to see me crying, because I’m not the kind of person who cracks up at Heathrow airport some nothing Tuesday morning. I manage our house impeccably, like a business. It’s a serious job. I have spreadsheets to monitor the hoover-bag situation and colour-coded print-outs about the ethical consequences of nappies. I am not myself this morning. I don’t know who I am.

Lorsqu'on sent l'éveil tout proche, mais qu'on n'est pas “dedans”, on a envie d'y “entrer”. Et c'est justement cette envie qui nous maintient “au-dehors”, car elle souligne notre frontière avec ce Tout dans lequel on aimerait s’immerger. En fait, il faut ne pas vouloir y entrer. Il ne suffit pas de ne pas vouloir y entrer: il faut ne pas vouloir y entrer. La passivité ne mène à rien. Il faut être actif, mais une activité entièrement occupée par l’attente — plus encore, entièrement satisfaite par l’attente. Bien souvent, on sent monter en soi une vague dont on pense qu’elle pourrait nous propulser au-delà de soi. Et on se met en tâche de la renforcer. C’est là qu’on gâche tout. Comme si elle avait besoin de notre aide. Quelle arrogance. Et pourtant, elle a besoin de nous. De notre présence. Elle a besoin qu’on soit là, qu’on se tienne face à elle, qu’on croie suffisamment en soi et qu’on s’aime assez pour rester ainsi tout nu face à elle, sans rien lui apporter, que notre seule présence. Tout est là. On est encore face à “rien”, et à ce moment-là, ce qui est, au sens fort, c'est notre attente. Non pas son but, mais l’attente elle-même. Tout le reste, ce sont des projections du désir. De l’évanescent. Mais l’attente, elle, est réelle. Si on parvient à la laisser seule être, à prendre appui sur elle, et non pas sur l'objet qui la soulagerait, on prend appui sur la seule parcelle d'être qu’on a à sa disposition. Aussitôt qu’on le fait, qu'on pose le pied sur la réalité de cette attente, c’est comme si le fond de la conscience cédait, et nous faisait basculer dans l'Être.

Der Höhepunkt aber ist das eigentliche Hauptrennen, das zum heimlichen Ruhm der Khampa-Krieger und zur Ehre des Klosters Ganden Tubchen Chokhorling geritten wird. Am Morgen versammeln sich über einhundert Reiter vor den Mauern der Abtei. Die langen Haare sind mit roter Wolle um den Kopf geflochten. Manche von ihnen provozieren die chinesischen Autoritäten, indem sie trotz Verbots gut sichtbar das Bild des XIV. Dalai Lama bei sich tragen und mit ihren nervösen Pferden hautnah an den Ordnungshütern vorbeitänzeln. Den Lama Tense Taji, der in ihrer Mitte reitet, umkreisen sie wie ein Bienenschwarm seine Königin, so als gelte es, ihn vor Anfeindungen zu beschützen.

Erst auf sein Signal hin beginnt das Rennen. Drei Kilometer weit fordern sie von ihren Pferden höchste Leistung. Es kommt zu Massenstürzen. Die, die sich Sattel an Sattel in die vordere Reihe geschoben haben, werden vom Publikum, das die gesamte Rennstrecke säumt, frenetisch angefeuert. Der strahlende Sieger wird vom Lama höchstpersönlich beglückwünscht und erhält als Preis eines der begehrten chromblitzenden Motorräder, eine Art Harley Davidson chinesischer Bauart, die in jüngster Zeit den Nomaden das Pferd ersetzen.

Während des Festes haben die Mönche des Klosters Ganden Tubchen Chokhorling das Mandala aus Sand fertiggestellt. Es ist bunt und wunderschön geworden. Seinen Sinn, die Gottheit Yamantanka einzuladen und das Reiterfest zum Erfolg zu führen, hat sich erfüllt, denn einen Toten hat es dieses Jahr nicht gegeben.

Lama Tense Taji ist zuversichtlich, dass Kham einer Renaissance der buddhistischen Kultur entgegenblickt. Bisher wurden etwa 60 Prozent der Klöster Osttibets, wenn auch unter den strengen Augen der Chinesen, wieder aufgebaut. Der Abt hat einen klaren Geist: "Eine politische Unabhängigkeit Khams oder gar ganz Tibets halte ich für unwahrscheinlich." Der Mönch fühlt sich weniger der Politik als vielmehr der Religion verpflichtet: "Ich bin dazu berufen, die Lehre des Buddha an die Jugend weiterzugeben, solange ich lebe. "Die Klöster Khams", freut sich der Mann, "erwachen zu neuem Leben."

Amíg a két gyerekre vigyáztam egy kis téren, Zita bement a világörökségi listán is szereplő gótikus katedrálisba, ahonnan csak szokatlanul hosszú idő után jött ki. Mivel nála nem volt apró, engem kért meg, hogy vegyek egy mécsest és gyújtsam meg. A kisfiam is bejött velem, és már be is dobta a perselybe a kiszámolt aprópénzt, de azután hirtelen kiszaladt anyához… és amikor utánasiettem, a kapuból láttam, hogy Zita rázkódó vállakkal zokog. Odabent a hűvösben aztán meggyújtottam életem első templomi mécsesét, ott pislákolt vagy száz másikkal egyetemben.
Amikor elindultam kifelé, észrevettem, hogy a mécsesekkel pontosan átellenben Szt. Kristóf alakja áll, szép színesre festett 15. századi szobor alakjában, amint viszi át a kis Jézust egy folyón. A faluban, ahol Zita felnőtt, szintén Szt. Kristóf szobra áll a főtéren. Itt, a tengerparti székesegyházban hirtelen ez villant be nekem: a tűz a vízzel szemben, a négy őselem közül a két nagy ellentétpár, a születés és a halál, az alkotás és a pusztítás; köztük pedig, a főhajó közepén állok én: az ateista, a pogány, a gyaur, a gój, a gádzsó, mindennek a tagadása és mindennek a tagadója.
Néztem a templomban az embereket, és megéreztem, hogy miért nem tudok soha úgy templomba belépni, mint ők. Sok száz, talán sok ezer templomban jártam már, minden lényeges vallás és felekezet templomában, de csak mint turista, mint utazó, mint kíváncsi kívülálló, mint felületes szemlélő. Talán olyan vagyok, mint a lelketlen szerető, aki sok száz nőjében mindig csak a különleges és egyedi vonásokat keresi, mint én a templomokban az építészeti megoldásokat, de magát a lényeget soha nem érti meg, mert fél megérteni, mert önző módon félti saját önállóságát.
Mikor kiértem a szabad ég alá, balról a tenger vize, felülről a nap tüze fogadott, a babakocsit tologató párom tűzforró arcán pedig sós vízcseppek gördültek le. Víz és tűz, akármerre nézek. Tűz és víz, akármit is érzek.

Ho perso il conto del tempo che siamo stati nascosti qui, tra gli scarti di fieno puzzolente e tanfo di umanità sporca e spaventata. E’ da poco passato Natale e l’abbiamo passato in questa stalla, insieme ai compaesani affamati, tremanti di freddo e paura. Quasi come Gesù Bambino, solo che almeno lui aveva un bue e un asinello che lo scaldavano con l’alito. Noi manco quelli. Gli asini se li sono portati via i militari, per trasportare il trasportabile, anche il corredo di mamma; i buoi … non ci vuole molto per capire che fine hanno fatto, già da tempo, anche i più tosti da masticare.
Al buio crepato dal fioco chiarore mattutino, accucciata alla mia schiena per scongiurare il gelo, mia sorella Teresina mormora «Checchina … sei sveglia?» Sussurra, come siamo ormai abituate a fare, per renderci il più trasparenti possibile, ragazze ombra che si fanno forza solo per proteggere una madre vedova e tre fratelli più piccoli, anche se non sono sicura di quale protezione potremmo mai offrire.
«Si, sono sveglia, ma taci o svegli tutti e incominciano con le lagne per la fame e chi li sente … ».
«Hai ragione, ma c’è qualcosa che non va … non riesco a capire … ».
«Teresì, c’è la guerra, cosa vuoi di più?»
«Ma no, ascolta bene … »
Tendo le orecchie. Nella penombra scorgo le sagome dei poveracci che hanno perso tutto in pochi mesi, traditi da re e ragion di stato. Sento solo il respiro angosciato di chi copre la testa con le braccia in un gesto istintivo, per allontanare quell’incubo che è la nostra quotidiana realtà: colpi di cannone che rimbombano, mitragliatrici che sferragliano, bombe che ululano, carri armati che fanno tremare la terra prima che li si vedano arrivare.
E ascoltando bene, mi rendo conto che la guerra tace.

Quando no filme acabou o hino, o Politeama ainda terminava o seu cântico, ainda ia no marchons, marchons, e já as pessoas batiam palmas, eufóricas e felizes, contagiadas pela sensação de vitória, conscientes de que aquela horrível guerra ia acabar e de que todos tinham encontrado um novo lugar no mundo.
Luisinha, corada e ofegante, lançou-me os braços ao pescoço num impulso e beijou-me na boca, um beijo profundo, apaixonado. Senti a sua língua batalhar com a minha, entusiasmada, e o seu corpo tremer de agitação. Depois, olhou para mim e demos uma gargalhada, enquanto o Politeama batia palmas e mais palmas ao Casablanca. Olhei o fundo dos seus olhos, aproximei a boca ao seu ouvido e disse-lhe:
- Amo-te.
Procurou a verdade no meu olhar e descobriu-a. Abraçou-me feliz e disse:
- Eu sempre te amei.
Sentámo-nos e vimos o resto do filme de mão dada até ao fim, o amor a tomar conta de nós. E eu sabia que aquele não era o amor bonito, mas sem futuro, de Bogart e Bergman em Casablanca. Já tivera vários amores assim, nos meus anos em Lisboa, e não queria ter mais nenhum. Desta vez, eu não ia deixar partir a mulher que amava, como deixei partir Mary, Alice e Anika. Desta vez, a mulher vinha comigo.
Quando saímos para a rua, de mão dada, alheios ao facto de a família de Luisinha vir uns metros atrás de nós, abracei-a e beijei-a na testa. Depois, desafiei-a:
- Vem comigo. Vamos partir, só nós dois. Para a América, para o Brasil, tanto faz...
Os seus olhos brilharam e disseram que sim, e assim ficou decidido dentro dos nossos corações, e nem ligámos ao comentário feito pela mãe de Luisinha, uns metros ao nosso lado:
- Que filme horrível que a menina nos obrigou a ver!
Há pessoas sem coração e sem alma.

«Одним словом, жизнь его уже коснулась тех лет, когда все, дышащее порывом, сжимается в человеке, когда могущественный смычок слабее доходит до души и не обвивается пронзительными звуками около сердца, когда прикосновенье красоты уже не превращает девственных сил в огонь и пламя, но все отгоревшие чувства становятся доступнее к звуку золота, вслушиваются внимательней в его заманчивую музыку и мало-помалу нечувствительно позволяют ей совершенно усыпить себя».
Про меня?
Про меня.
И лет жизнь коснулась. И чувства отгорели. И никакого тебе огня и пламени, а одна только зола бывших дерзаний и терзаний, взлетов и полетов во сне и наяву. А золото на счетах и кредитных карточках звенит себе потихоньку, усыпляя и одурманивая. Не очень-то много его, золота, хотелось бы побольше, но кое-что звенит же, не сравнить с тем, что было лет каких даже десять назад, когда ни про какие тысячи в свободно конвертируемой валюте никогда и не мечталось.
А самое-то страшное, что «полет нормальный», что эта заманчивая музыка на мотивы, намурлыканные Гобсеком и скупым рыцарем, для души действительно намного приятней, чем бунтарские рок-н-рольные напевы семидесятых «оттуда» и восьмидесятых «отсюда».
Может, «честь безумцу, который навеет человечеству сон золотой»?
Стоп!
Но если эти слова все-таки что-то пережимают где-то там в душе, откуда слезы идут, если при чистосердечном признании о всей приятности музыки пиастр и дублонов, кредиток и кредитов все-таки что-то в этой душе скромно заказывает другую музыку (правда, нечем ему переплатить эти пиастры и дублоны), значит… все может повернуться вспять? Значит, и в эти лета, которых жизнь уж куда как надежно коснулась, все-таки может прикосновенье красоты развеять чары прагматики, может могущественный смычок дойти до всей души целиком и разбудить ее всю, без остатка, чтобы она проснулась ото сна душой цельной, в одном экземпляре, а не такой двоедушной или двадцатидушной, как она есть сейчас, во сне своем? А если может душа это все услышать и так ее могут эти слова прищемить, то не проснулась ли она уже?..
…Пискнуло из компьютера полученное письмо в рабочей папке. Это письмо надо было сразу читать, на него надо было сразу отвечать и сразу надо было им заниматься…
«Ладно, потом додумаю, когда разберусь с работой. А пока „поспим“ еще немного. Некогда пока вставать. Поспи, душа. Дела, родная!»

Al fin, su marido se cansó de quedar bien con ella y se fue a quedar bien con alguien más.
Los primeros días Ofelia sintió la soledad como un cuchillo y se tuvo tanta pena que andaba por la casa a ratos ruborizada y a ratos pálida. [...]

Un día cambió los cuadros de pared, otro regaló sillas del comedor que de tanto ser modernas pasaron de moda. [...]. Al último arremetió contra su sala, segura de que urgía cambiar la tela de los sillones.
El tapicero llegó al mismo tiempo en que le entregaron por escrito la petición formal de divorcio. La puso a un lado para pensar en cosas más tangibles que el desamor en ocho letras. Trajinó en un muestrario buscando un color nuevo y cuando se decidió por el verde pálido el tapicero llamó a dos ayudantes que levantaron los muebles rumbo al taller.
[...] Ofelia los vio irse y siguió con la mirada el rastro de cositas que iban saliendo de entre los cojines: un botón, dos alfileres, una pluma que ya no pintaba, unas llaves de quién sabe dónde, un boleto de Bellas Artes que nunca encontraron a tiempo para llegar a la función, el rabo de unos anteojos, dos almendras que fueron botana y un papelito color de rosa, doblado en cuatro, que Ofelia recogió con el mismo sosiego con que había ido recogiendo los demás triques.
Lo abrió. Tenía escrito un recado con letras grandes e imprecisas que decía: «Corazón: has lo que lo que tu quieras, lo que mas quieras, has lo que tu decidas, has lo que mas te convenga, has lo que sientas mejor para todos».
«¿Has?», dijo Ofelia en voz alta. ¿Su marido se había ido con una mujer que escribía «haz» de hacer como «has» de haber? ¿Con una que no le ponía el acento a «tú» el pronombre y lo volvía «tu» el adjetivo? ¿Con alguien capaz de confundir el «más» de cantidad con el «mas» de no obstante?
La ortografía es una forma sutil de la elegancia de alma, quien no la tiene puede vivir en donde se le dé la gana.
Según el pliego que debía firmar, la causa del divorcio era incompatibilidad de caracteres. «Nada más cierto», pensó ella. «La ortografía es carácter». Firmó.