Amíg a két gyerekre vigyáztam egy kis téren, Zita bement a világörökségi listán is szereplő gótikus katedrálisba, ahonnan csak szokatlanul hosszú idő után jött ki. Mivel nála nem volt apró, engem kért meg, hogy vegyek egy mécsest és gyújtsam meg. A kisfiam is bejött velem, és már be is dobta a perselybe a kiszámolt aprópénzt, de azután hirtelen kiszaladt anyához… és amikor utánasiettem, a kapuból láttam, hogy Zita rázkódó vállakkal zokog. Odabent a hűvösben aztán meggyújtottam életem első templomi mécsesét, ott pislákolt vagy száz másikkal egyetemben.
Amikor elindultam kifelé, észrevettem, hogy a mécsesekkel pontosan átellenben Szt. Kristóf alakja áll, szép színesre festett 15. századi szobor alakjában, amint viszi át a kis Jézust egy folyón. A faluban, ahol Zita felnőtt, szintén Szt. Kristóf szobra áll a főtéren. Itt, a tengerparti székesegyházban hirtelen ez villant be nekem: a tűz a vízzel szemben, a négy őselem közül a két nagy ellentétpár, a születés és a halál, az alkotás és a pusztítás; köztük pedig, a főhajó közepén állok én: az ateista, a pogány, a gyaur, a gój, a gádzsó, mindennek a tagadása és mindennek a tagadója.
Néztem a templomban az embereket, és megéreztem, hogy miért nem tudok soha úgy templomba belépni, mint ők. Sok száz, talán sok ezer templomban jártam már, minden lényeges vallás és felekezet templomában, de csak mint turista, mint utazó, mint kíváncsi kívülálló, mint felületes szemlélő. Talán olyan vagyok, mint a lelketlen szerető, aki sok száz nőjében mindig csak a különleges és egyedi vonásokat keresi, mint én a templomokban az építészeti megoldásokat, de magát a lényeget soha nem érti meg, mert fél megérteni, mert önző módon félti saját önállóságát.
Mikor kiértem a szabad ég alá, balról a tenger vize, felülről a nap tüze fogadott, a babakocsit tologató párom tűzforró arcán pedig sós vízcseppek gördültek le. Víz és tűz, akármerre nézek. Tűz és víz, akármit is érzek. | I was looking after the two children on a little square, when Zita entered the gothic cathedral that is also listed in World Heritage Sites. She came out only after an unusually long time. Having no change, she asked me to buy a candle and to light it. My little son came with me. He had dropped the counted coins into the money box, then, suddenly, he ran out to his mother… As I bolted out after him, in the door I saw Zita crying. Her shoulders shook as she sobbed. Then, in the cool interior, I lit a church candle for the first time in my life; the candle was flickering with some hundred other ones. On my way out, I noticed a beautifully painted fifteenth-century statue right in front of the candles, St. Christopher’s figure carrying little Jesus across the river. There is a St. Christopher statue also on the main square of the village where Zita grew up. And here, in that seaside cathedral, it came to me in a flash: fire in front of water, the great pair of opposites of the four original elements, birth, death, creation and destruction, and standing amidst it all, in the middle of the main nave, me, the atheist, the pagan, the Goy, the Giaour as Turkish people call all who are non Muslims, the Gadjo as Gypsies call non-Gypsies, me, the negation of everything, negating everything. I was looking at the people in the church, and I perceived why I could never enter a church like them. I have visited many hundreds, maybe thousands of churches, churches of each main religion and sect, but only as a tourist, as a traveler, as a curious outsider, as a shallow observer. Maybe I am like a half-hearted lover in quest only of singular features in his hundreds of women and he would never understand the very essence because he is afraid of it, because he selfishly fears for his independence, just like I do in churches when I search for architectural solutions. Outside, under the sky, the seawater awaited me on my left and the fire of the sun over me, while salty teardrops rolled down the burning hot cheeks of my partner pushing the stroller. Water and fire, that is all I can see. Fire and water, that is all I can feel. |