A theme of the age, at least in the developed world, is that people crave silence and can find none. The roar of traffic, the ceaseless beep of phones, digital announcements in buses and trains, TV sets blaring even in empty offices, are an endless battery and distraction. The human race is exhausting itself with noise and longs for its opposite—whether in the wilds, on the wide ocean or in some retreat dedicated to stillness and concentration. Alain Corbin, a history professor, writes from his refuge in the Sorbonne, and Erling Kagge, a Norwegian explorer, from his memories of the wastes of Antarctica, where both have tried to escape.
And yet, as Mr Corbin points out in "A History of Silence", there is probably no more noise than there used to be. Before pneumatic tyres, city streets were full of the deafening clang of metal-rimmed wheels and horseshoes on stone. Before voluntary isolation on mobile phones, buses and trains rang with conversation. Newspaper-sellers did not leave their wares in a mute pile, but advertised them at top volume, as did vendors of cherries, violets and fresh mackerel. The theatre and the opera were a chaos of huzzahs and barracking. Even in the countryside, peasants sang as they drudged. They don’t sing now.
What has changed is not so much the level of noise, which previous centuries also complained about, but the level of distraction, which occupies the space that silence might invade. There looms another paradox, because when it does invade—in the depths of a pine forest, in the naked desert, in a suddenly vacated room—it often proves unnerving rather than welcome. Dread creeps in; the ear instinctively fastens on anything, whether fire-hiss or bird call or susurrus of leaves, that will save it from this unknown emptiness. People want silence, but not that much. | Korunk egyik témaköre, legalábbis az előrelhaldott földrészen, az emberek csend iránti vágyakozása, melyet képtelenek elérni. A forgalom zaja, telefonok szüntelen csipogása, digitális hírdetések a buszokon és vonatokon, vibráló tévék az üresen hagyott irodákban is, ezek mind a figyelemelterelés kimeríthetetlen elemei. Az emberi faj végkimerültségbe hajszolja önmagát a zajokkal, miközben épp az ellenkezője után epekedik- legyen az a vadonban, a végtelen óceánon vagy a csendnek és koncentrációnak szentelt visszavonulásban. Alain Corbin, a történelem professzora, a Sorbonne-ba meneküléséről ír, Erling Kagge, norvég felfedező pedig emlékeiről az Antarktisz kies tájairól, ahová mindketten elmenekülni megpróbáltak. És mégis, ahogy Corbin úr a "Csend történelme" című írásában rámutat, valószínűleg nem több a zaj, mint régen volt. A pneumatikus gumiabroncsok előtt a városi utcáit a fémkeretes kerekek és a patkók fülsiketítő csengése lepte el. A mobiltelefonokba való önkéntes visszavonulás előtt a buszokat és vonatokat beszélgetések zümmögése töltötte be. Az újságárusok nem hagyták portékájukat néma halomban állni, hanem teljes hangerővel árulták azt, akárcsak azok, akik cseresznyét, ibolyát és a friss makrélát árultak. A színház és az opera zengett a bekiabálásoktól és felhördülésektől. Még a vidéken énekeltek a parasztok munka közben. Most nem énekelnek. Nem annyira a zaj mennyisége változott, amelyről a korábbi évszázadokban is panaszkodtak, hanem a figyelemelterelés mértéke, amely elfoglalja azt a helyet, ahova a csend behatolna. Adva egy másik paradoxon, ugyanisamikor a csendnek sikerül teret nyernie -egy fenyveserdő mélyén, a csupasz sivatagban, egy hirtelen kiürült helyiségben-, gyakran inkább nyugtalanítónak tűnik, mint kívántnak. A rettegés testet ölt; a fül ösztönösen tapad mindenre, legyen az tűz lángjának sercegése, madarak csiripelése vagy levelek zizzegése, amely kimenekíti ebből a szokatlan ürességből. Az emberek csendet akarnak, de nem túl sokat. |