A theme of the age, at least in the developed world, is that people crave silence and can find none. The roar of traffic, the ceaseless beep of phones, digital announcements in buses and trains, TV sets blaring even in empty offices, are an endless battery and distraction. The human race is exhausting itself with noise and longs for its opposite—whether in the wilds, on the wide ocean or in some retreat dedicated to stillness and concentration. Alain Corbin, a history professor, writes from his refuge in the Sorbonne, and Erling Kagge, a Norwegian explorer, from his memories of the wastes of Antarctica, where both have tried to escape.
And yet, as Mr Corbin points out in "A History of Silence", there is probably no more noise than there used to be. Before pneumatic tyres, city streets were full of the deafening clang of metal-rimmed wheels and horseshoes on stone. Before voluntary isolation on mobile phones, buses and trains rang with conversation. Newspaper-sellers did not leave their wares in a mute pile, but advertised them at top volume, as did vendors of cherries, violets and fresh mackerel. The theatre and the opera were a chaos of huzzahs and barracking. Even in the countryside, peasants sang as they drudged. They don’t sing now.
What has changed is not so much the level of noise, which previous centuries also complained about, but the level of distraction, which occupies the space that silence might invade. There looms another paradox, because when it does invade—in the depths of a pine forest, in the naked desert, in a suddenly vacated room—it often proves unnerving rather than welcome. Dread creeps in; the ear instinctively fastens on anything, whether fire-hiss or bird call or susurrus of leaves, that will save it from this unknown emptiness. People want silence, but not that much. | Korunk egyik fő kérdése, legalábbis a fejlett világban, hogy vágyakozunk a csönd után, de hiába. A közlekedés moraja, az állandó telefonzaj, a buszokon és vonatokon a hangosbeszélők, a még az üres irodákban is harsogó TV készülékek, vég nélküli támadást jelentenek az idegeinkre. Az emberiség szenved a zajtól és épp az ellenkezőjére vágyik – legyen az a vadonban, a nyílt óceánon vagy a csöndet és elmélyülést jelentő más menedékben. Alain Corbin, történelem professzor, a Sorbonne-on ír menedékéről, a norvég felfedező, Erling Kagge pedig az Antarktisz jégmezőiről szerzett emlékeit írja le, ahová mindketten megpróbáltak visszavonulni. Mégis azonban, ahogy Corbin is rámutat „A csönd hangjai” című munkájában, valójában nincs nagyobb zaj, mint valaha volt. A felfújt gumiabroncsok megjelenése előtt az utcákat betöltötte a köveken kocogó fémkerekek és a lópatkók fülsüketítő kopogása. A magunk választotta elszigeteltséget jelentő mobiltelefonok előtt a buszok és villamosok beszélgetéstől voltak hangosak. Az újságárusok nem néma halmokban tárolták árujukat, hanem teljes hangerővel rikkantották őket, akárcsak a cseresznyét, ibolyát és friss makrélát árulók. A színház és opera éljenezéstől és füttykoncerttől harsogott. Vidéken még a kemény munka mellett is énekeltek a parasztok. Manapság már nem énekelnek. A változás nem annyira a zaj szintjében nyilvánul meg, amelyre az elmúlt évszázadokban is panaszkodtak, hanem inkább a zavar szintjében, amely elfoglalja azt az űrt, melynek helyébe a csönd léphet. Leselkedik azonban egy újabb ellentmondás, mert, amikor valóban beáll a csönd – a fenyőerdők mélyén, a puszta sivatagban, egy hirtelen elhagyott szobában – annak gyakran nem örülünk, hanem inkább elveszettnek érezzük magunkat. Rémület lesz úrrá rajtunk: a hallásunk ösztönösen mindenre kiéleződik, legyen az a tűz sistergése vagy a madarak hívó hangja, vagy akár a levelek susogása, amely ettől az ismeretlen ürességtől megvéd bennünket. Akarjuk a csöndet, de annyira azért mégsem. |