| A theme of the age, at least in the developed world, is that people crave silence and can find none. The roar of traffic, the ceaseless beep of phones, digital announcements in buses and trains, TV sets blaring even in empty offices, are an endless battery and distraction. The human race is exhausting itself with noise and longs for its opposite—whether in the wilds, on the wide ocean or in some retreat dedicated to stillness and concentration. Alain Corbin, a history professor, writes from his refuge in the Sorbonne, and Erling Kagge, a Norwegian explorer, from his memories of the wastes of Antarctica, where both have tried to escape.
And yet, as Mr Corbin points out in "A History of Silence", there is probably no more noise than there used to be. Before pneumatic tyres, city streets were full of the deafening clang of metal-rimmed wheels and horseshoes on stone. Before voluntary isolation on mobile phones, buses and trains rang with conversation. Newspaper-sellers did not leave their wares in a mute pile, but advertised them at top volume, as did vendors of cherries, violets and fresh mackerel. The theatre and the opera were a chaos of huzzahs and barracking. Even in the countryside, peasants sang as they drudged. They don’t sing now.
What has changed is not so much the level of noise, which previous centuries also complained about, but the level of distraction, which occupies the space that silence might invade. There looms another paradox, because when it does invade—in the depths of a pine forest, in the naked desert, in a suddenly vacated room—it often proves unnerving rather than welcome. Dread creeps in; the ear instinctively fastens on anything, whether fire-hiss or bird call or susurrus of leaves, that will save it from this unknown emptiness. People want silence, but not that much. | Korunk egyik gyakran emlegetett gondolata, legalábbis a fejlett országokban, hogy az emberek vágynak a csendre, de sehol sem találják. A közlekedés moraja, a telefonok soha nem szűnő hangjelzései, a buszok és vonatok digitális hangosbemondói, a tévék, amelyek még az üres irodákat is lármával töltik fel, mind vég nélkül ostromolják személyes terünket és követelik figyelmünket. Teljesen kimerítjük saját, emberi erőforrásainkat ezzel az állandó zajjal, miközben ki vagyunk éhezve az ellenkezőjére: keressük a csendet a természetben, a hatalmas óceánokon, vagy egy, a nyugalom és koncentráció céljainak szentelt oázisban valahol. Alain Corbin történészprofesszor például saját kis zugába menekülve ír a Sorbonne Egyetemen, Erling Kagge norvég felfedező pedig az Antarktisz határtalan tájainak emlékeibe menekül, ha írni akar.
Egyébként, ahogyan azt Corbin professzor is kiemelte A csend történelme című művében, valószínűleg nem zajosabb a világ, mint régen. A felfújható gumiabroncs elterjedése előtt a városi utcák kövén fülsüketítően gurult a fémkerék, kopogtak a patkók. Mielőtt mobiltelefonjaink képernyőjébe bújva önként szigeteltük el magunkat a külvilágtól, a buszokon és vonatokon élénk társalgás folyt. Az újságírók nem néma halmokba rendezték portékájukat, hanem teljes hangerővel hirdették azok tartalmát, de hangosan reklámozták az utcán a cseresznyét, az ibolyát és a friss makrélát is. A színház és az opera hurrák és hurrogások káoszának helyszínei voltak. Még vidéken is zengett az élet, a parasztok énekeltek, ahogy húzták az igát. Ma már nem dalolnak.
Ami változott, az nem is annyira a zajszint, amelyről az előző századokban is panaszkodtak, hanem inkább a figyelem olyan fokú elterelődéséről van szó, hogy nem marad tér, amelybe a csend áradhatna be. Itt aztán egy újabb látszólagos ellentmondás ólálkodik: amikor a csend uralkodik, mint például egy fenyőerdő mélyén, a csupasz sivatagban, vagy egy hirtelen kiürült szobában, nem örülünk neki, sőt, rosszul hat az idegeinkre. A rettegés odalopódzik, fülünk ösztönösen keresi a hangot, megkapaszkodik a parázs sistergésében, a madárhangban, a levelek rezgésében – bármi jó, ami távol tartja ezt az ismeretlen ürességet. Az emberek vágynak a csendre, de azért annyira mégsem. |
0
Discuss this entry