Heathrow Airport is one of the few places in England you can be sure of seeing a gun. These guns are carried by policemen in short-sleeved shirts and black flak-jackets, alert for terrorists about to blow up Tie-Rack. They are unlikely to confront me directly, but if they do I shall tell them the truth. I shall state my business. I’m planning to stop at Heathrow Airport until I see someone I know. (...)
Astonishingly, I wait for thirty-nine minutes and don’t see one person I know. Not one, and no-one knows me. I’m as anonymous as the drivers with their universal name-cards (some surnames I know), except the drivers are better dressed. Since the kids, whatever I wear looks like pyjamas. Coats, shirts, T-shirts, jeans, suits; like slept-in pyjamas. (...)
I hear myself thinking about all the people I know who have let me down by not leaving early on a Tuesday morning for glamorous European destinations. My former colleagues from the insurance office must still be stuck at their desks, like I always said they would be, when I was stuck there too, wasting my time and unable to settle while Ally moved steadily onward, getting her PhD and her first research fellowship at Reading University, her first promotion.
Our more recent grown-up friends, who have serious jobs and who therefore I half expect to be seeing any moment now, tell me that home-making is a perfectly decent occupation for a man, courageous even, yes, manly to stay at home with the kids. These friends of ours are primarily Ally’s friends. I don’t seem to know anyone anymore, and away from the children and the overhead planes, hearing myself think, I hear the thoughts of a whinger. This is not what I had been hoping to hear.
I start crying, not grimacing or sobbing, just big silent tears rolling down my cheeks. I don’t want anyone I know to see me crying, because I’m not the kind of person who cracks up at Heathrow airport some nothing Tuesday morning. I manage our house impeccably, like a business. It’s a serious job. I have spreadsheets to monitor the hoover-bag situation and colour-coded print-outs about the ethical consequences of nappies. I am not myself this morning. I don’t know who I am. | Ha az ember fegyvert akar látni Angliában, akkor a Heathrow repülőtér azon kevés helyek egyike, ahol biztosra mehet. Ezeket a fegyvereket rövid ujjú ingbe és fekete védőmellénybe öltözött rendőrök viselik, akik a nyakkendőboltot felrobbantani szándékozó terroristák után fürkészik a környéket. Nem hiszem, hogy idejönnének és kérdezősködnének, de ha mégis, akkor megmondom nekik az igazat. Megmondom, hogy mit keresek itt. Úgy tervezem, hogy addig nem mozdulok a Heathrow repülőtérről, amíg nem találkozom valakivel, akit ismerek. (...) Hihetetlen, de harminckilenc perc elteltével még mindig nem találkoztam egyetlen ismerőssel sem. Nem ismerek senkit, és engem sem ismer senki. Ismeretlen vagyok, mint az egyen-névtáblákat tartó sofőrök (bár néhány táblára írt vezetéknevet ismerek) – csak annyi a különbség, hogy a sofőrök jobban öltözöttek, mint én. A gyerekek óta bármit veszek fel, úgy nézek ki, mintha pizsamában lennék. A kabátok, ingek, pólók, farmerek, öltönyök olyanok, mint a még csak nem is frissen mosott pizsamák. (...) Hallom a saját gondolataimat, ahogy az ismerőseimmel kapcsolatban filozofálok, akik cserbenhagytak, mert kedden kora reggel nem utaznak grandiózus európai városokba. A régi biztosítós kollegáim biztos az asztalaiknál gubbasztanak, ahogy azt előre elképzeltem, amikor még én is ott gubbasztottam, pocsékoltam az időmet, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Eközben Ally kitartóan haladt előre: megszerezte a doktoriját és megkapta első kutatói ösztöndíját a readingi egyetemen – ez volt az első lépése a karrierlétrán. Újabb keletű felnőtt barátaink, akik komoly állásokat töltenek be, és akiket szinte biztosra veszem, hogy perceken belül észreveszek itt, azt mondják, hogy az otthonteremtés tökéletesen elfogadható munka egy férfi számára. Sőt, még bátor – igen, kifejezetten férfias – dolog is otthon maradni a gyerekekkel. Ezek a barátaink főleg Ally barátai. Nekem úgy tűnik, hogy már nem ismerek senkit. Távol a gyerekektől és a fejem fölött elszálló gépektől, hallom a saját gondolataimat, és egy nyafogóra ismerek belőlük. Valami egész másra számítottam. Sírva fakadok – nem vágok képeket, és nem zokogok, csak nagy, csöndes könnyek gördülnek le az arcomon. Nem akarom, hogy bárki, akit ismerek, így lásson, mert nem vagyok az a típus, aki egy nulla jelentőségű kedd reggelen összeomlik a Heathrow repülőtéren. Hiszen a háztartásunkat is hibátlanul vezetem, akárcsak egy vállalkozást. Ez komoly feladat. Táblázatok segítségével kísérem figyelemmel a porszívózsák-helyzetet, és színkódolva őrzöm a pelenkák etikai következményeivel kapcsolatos, általam kinyomtatott dokumentumokat. Ma reggel nem vagyok önmagam. Nem tudom, hogy ki vagyok. |