This site uses cookies.
Some of these cookies are essential to the operation of the site,
while others help to improve your experience by providing insights into how the site is being used.
For more information, please see the ProZ.com privacy policy.
This person has a SecurePRO™ card. Because this person is not a ProZ.com Plus subscriber, to view his or her SecurePRO™ card you must be a ProZ.com Business member or Plus subscriber.
Kapcsolatok
This person is not affiliated with any business or Blue Board record at ProZ.com.
Szolgáltatások
Translation, Editing/proofreading, Website localization, Subtitling, Transcription, Training
magyar - angol – Díjazás: 0.09 - 0.16 USD per szó / 30 - 45 USD per óra jiddis - angol – Díjazás: 0.18 - 0.19 USD per szó / 40 - 50 USD per óra angol - jiddis – Díjazás: 0.18 - 0.19 USD per szó / 40 - 50 USD per óra
magyar - angol: Hungarian Theater General field: Művészet/irodalom
Forrásszöveg - magyar Magyarországi zsidó színjátszás
Magyarországon, történeti okokból, zsidó színházról nem beszélhetünk úgy, mint Románia, Oroszország, a lengyel, vagy ukrán területek esetében. A zsidóság zöme a XIX. század folyamán magyar nyelvűvé vált, kulturálisan szervült az anyanemzethez. Mindazonáltal a zsidó színjátszás archaikus formái, mint a purimspíl, jelen voltak a hagyományhű, közösségekben, de jiddis drámairodalmi alkotásokkal is találkozunk, túlnyomórészt az 1920-ban Romániához csatolt Erdély, illetve a Csehszlovákiához került, ma Ukrajnához tartozó Kárpátalja területén.
A zsidó alakja a XVIII. század közepétől kezdve folyamatosan jelen van a magyar drámairodalomban. Az un. népszínművekben felbukkanó alakja eleinte negatív: spekuláns, ravasz kereskedő, jobb esetben meghasonlott ember. A pozitív változás az 1870-80-as évektől, a polgári dráma szárnyra kapásától, az elismert zsidó szerzők megjelenésétől (Szomory Dezső, Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Lengyel Menyhért) érzékelhető. Az asszimiláció, az emancipáció következményeként a XIX. század közepétől mind több zsidó színész és színpadi szerző bukkant fel. Az elkülönülés útjára szervezetten sosem lépő magyar zsidó színházművészek a vészkorszakot megelőző zsidótörvények nyomán leszorultak az ország színpadairól. Ennek nyomán jött létre a magyar színháztörténet első, keserű kényszer szülte zsidó társulata. Az átfogó, páratlan Magyar Zsidó Lexikon (Budapest, 1929) 78 színész, 151 színműíró, 32 színházigazgató életrajzát tartalmazza.
A zsidó népi színjáték, elsősorban a (keresztény közegben zsidó farsangnak nevezett) purimspíl magyarországi hagyományai egyes területeken a holokausztig éltek. Az alig kutatott purimjáték első hazai, írásos nyoma 1839-ből származik. Szerzője (Kölcsey Antónia) az északkelet-magyarországi Szatmárcsekén volt tanúja az általa „Hámánfutásnak” nevezett, jelmezes játéknak. A kelet-magyarországi Balmazújváros orthodox közösségében az 1930-as évek végéig színpompás, jiddis nyelvű purimi színjátékos szokások éltek, ezekről Ferenczi Imre számol be Purími népszokások és dramatikus játékok Balmazújvároson című tanulmányában (in: A hagyomány kötelékében,1990). Elterjedt volt még az un. „rojberbande” játék (melyet a zsidók valószínűleg a környezetüktől vettek át), ennek hősei rablók, csendőrök, házalók. A keresztény farsangi játékok alakjai közt a mai napig láthatunk zsidó figurákat, gyakran olyan településeken is, ahol zsidó évtizedek óta nem él. Léteztek komolyabb hangvételű, vallásos tárgyú purimi játékok: ezeket gyakran a héderben, a jesivában adták elő.
Magyarul íródott a ma Szlovákiához tartozó Losonc neológ közösségében Dombér József purimi játéka, az Eszter. Tréfás színmű öt felvonásban énekkel és tánccal (1921). A színjáték hiteles forrást nyújt, milyenek lehettek az archaikus purimspielek mára elkallódott szövegei.
A purimi, és más zsidó népi színjátékról, tudományos források híján szépirodalmi művekből tájékozódhatunk. Schön Dezső (1907-) Istenkeresők a Kárpátok alatt, illetve Láng György (1908-1976) Hanele című alkotásai a ma Ukrajnához tartozó Kárpátalja haszid közösségeiben játszódnak. A zsidó népi színjáték központi alakjai a marselikok voltak: közismert volt közülük a Hunfalván (ma Kelet-Szlovákia) működött Berl Bassz. Máramarossziget (Északnyugat-Románia) hatalmas hászid közösségében, Zálmen Lájb Teitelbaum rebe udvarában működött Hers Lájb Gottlieb (1829-1930), a „szihoter marsalik”, aki költőként, lapszerkesztőként, jiddis drámaíróként, drámafordítóként is ismert volt.
A legkorábbi ismert, jiddis nyelven dolgozó drámaíró a Lovasberényben (Középnyugat-Magyarország) született, a németországi Badenben elhunyt Saphir Moritz Gottlieb (1795-1858) volt, aki 1815 körül írta meg Der falsche Kaschtau című, szatirikus bohózatát. Holder József (1893-1945) a máramarosi (Észak-Erdély) Nagybocskón született, héber és jiddis költő színművek műfordítójaként jeleskedett: ő ültette át többek közt a magyar nemzeti drámát, Madách Imre Az ember tragédiáját jiddisre (Die Tragedie fun Menschen). Müller Vilmos (1878-?) főorvos álnév alatt, magyarul íródott, jiddisre fordított drámái New York-i színházakban arattak nagy sikert (pl: Der könig und dir Prinzessin, 1924). Makai Emil (1870-1901), fiatal, makói (Délkelet-Magyarország) költő Abraham Goldfaden Szulamitját magyarította jiddisről. Shalom An-Szki Dibukját elsőként a kassai (ma: Kelet-Szlovákia) Spielberger Leó novellaíró fordította jiddisről magyarra. A szinte alig ismert magyarországi jiddis nyelvű színjátszás érdekes, a fővárosban egyetlen helyszíne volt a budapesti Népszínház utcában található Wertheimer Mulató (korabeli meghatározás szerint „jargon-orfeum”). Itt 1886 és 1912 közt, Wertheimer Lajos tulajdonos igazgatása alatt a Broder Zingersz hagyományait idéző bohózatok, daljátékok voltak műsoron. Az orfeum sztárja Lüttmann Pepi volt, és megfordult itt számos galíciai, oroszországi társulat is.
Magyarországon az 1830-as évektől tudunk magyarul író zsidó drámaszerzőkről, a magyar zsidó közönség pedig már magyarra fordítva ismerte meg a kelet-európai jiddis drámai műveket. A főváros Óbuda városrészében – melyet a XIX. század elejétől népes zsidó közösség lakott – 1897-ben nyílt meg a Serly Lajos alapította Kisfaludy Színház, melyről egyetlen forrásmű, Alpár Ágnes 1991-ben megjelent kötete lelhető fel. A színház Kövessy Albert (1860-1924) színész és színműíró igazgatása alatt vált – magyar nyelvű – részben „zsidó színházzá”. Itt játszották Lorényi K. Antal Ne hagyd magad Schlesinger, Lukácsy Andor Zsidó honvéd, Kövessy Albert Az új honpolgár (Goldstein Számi), vagy Müller Adolf Goldstein Számi mulat című színművét. 1898-ban mutatják be Abraham Goldfaden Szulamitját (Sulamith, Jeruzsálem leánya), amit közel harminc évig játszottak. Később a mű két paródiáját is bemutatták. A színház 1934-ben szűnt meg, addig zsidó témájú bohózatok sokaságát tűzte műsorára (pl.: Siliga Miklós 1930-as Ben Hurja és Feld Mátyás Nehéz zsidónak lenni c. műve). Pesten a Feld Zsigmond (1849-1939) alapította Városligeti Színkör játszott nagyszámú, zsidó tárgyú darabot (pl.: Lászy Vilmos: A mádi zsidó, Feld Mátyás: Blitzweiss Kóbi, illetve A hét Schlézinger, a Pollatschekék Japánban, vagy Gutzkow Uriel Acostája), számosat az óbudai színház reopertoárjából.
1909-ben alakult meg Budapesten az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület), mely széleskörű kulturális tevékenységet folytatott, de rendszeres színházi programokkal az 1938-as Első Zsidótörvény után jelentkezett. Az ez által a magyar színpadról lekényszerített zsidó művészek 1939-től a budapesti zsidó hitközség székháza Goldmark-termében játszottak, évadonként 150-200 előadást. A náci megszállásig a társulat gazdag programjában magyar (Szabolcsi Lajos, Pap Károly, Bálint Lajos) és külhoni (Peretz, An-Szki, Goldfaden) szerzők zsidó tárgyú műveit is bemutatták.
Ferenczi Imre: „Purimi népszokások és dramatikus játékok Balmazújvároson (1880-1943)” in A hagyomány kötelékében, szerk: Kríza Ildikó (Budapest, 1990)
Alpár Ágnes: Az Óbudai Kisfaludy Színház (Budapest, 1991)
Füzesi Róbert: Színház az árnyékban (Budapest, 1990)
Halász Tamás
Fordítás - angol Jewish Theater in Hungary
For historical reasons, Jewish theater has not developed in Hungary as it has in Romania, Russia, Poland or the Ukraine. During the 19th century the majority of Jewry adopted the Hungarian language and Hungarian culture as their own. Nevertheless archaic forms of Jewish theater like the Purim-shpil were present in traditional communities, and some Yiddish dramatic works have surfaced, too, primarily in Transylvania, a territory that was annexed to Romania in the 1920s, and Sub-Carpathia that was annexed to Czechoslovakia in the 1920s and is currently part of the Ukraine.
The figure of the Jew has been present in Hungarian dramatic literature ever since the mid-18th century. Initially, in the so called folk plays – a 19th century genre of plays about peasants with popular art-music – it has been a very negative figure: the Jew was always a speculator, a cunning merchant or someone with an inner conflict at best. A positive change has come after the 1870s and 1880s with the emergence of the bourgeois drama and the appearance of some acclaimed Jewish playwrights, e.g. Dezső Szomory, Ferenc Molnár, Sándor Bródy and Menyhért Lengyel. As a result of assimilation and emancipation the number of Jewish actors and playwrights steadily increased after the mid-19th century. Hungarian Jewish dramatic artists who have never aspired to have a separate organization were forced off the Hungarian stage by the anti-Jewish legislation in the years preceding the Holocaust. Hence a Jewish theater troupe was established, the first such troupe in the history of Hungarian theater. The unique and comprehensive Magyar Zsidó Lexikon [Hungarian Jewish Lexicon] (Budapest, 1929) contains the biographies of 78 actors, 151 playwrights and 32 theater directors.
The tradition of Jewish folk theater and primarily that of the Purim-shpil (which Christians called “Jewish carnival”) lived on up until the Holocaust in some parts of Hungary. The first written record of a Purim-shpil in Hungary is from 1839. Antónia Kölcsey describes a play called “Hámánfutás” [Haman’s Run Off], performed in costumes, that she had witnessed in Szatmárcseke in northeastern Hungary. In the Orthodox community of Balmazújváros in northern Hungary there were brilliant Purim-shpil performances in Yiddish until the late 1930s. Imre Ferenczi gives an account of them in his study called Purími népszokások és dramatikus játékok Balmazújvároson [Purim folk customs and dramatic plays in Balmazújváros] (In: A hagyomány kötelékében, 1990). A game called “royberbande” which Jews had probably adopted from their neighbors was also widespread. The players of this game were thieves, gendarmes and peddlers. We can often find a Jewish figure in Christian carnival plays even today and even in such places where Jews have not lived for decades now. There were more serious Purim-shpils with a religious subject; those were often performed in the heder or yeshiva.
József Dombér of the Neolog community of Losonc (today in Slovakia) wrote a Purim-shpil called Eszter. Tréfás színmű öt felvonásban énekkel és tánccal [Esther. Comic Play in Five Acts with Song and Dance] in Hungarian in 1921. This play is an authentic source that shows us what the text of an archaic Purim-shpil, now lost, could have looked like.
Since scholarly sources are lacking, we gain most of our information about Purim- and other Jewish folk plays from literary sources. The works of Dezső Schön (1907-) Istenkeresők a Kárpátok alatt [Godseekers Under the Carpathian Mountains] and György Láng (1908-1976) Hanele both take place in the Hasidic communities of Sub-Carpathia (today in the Ukraine.) The central figure of Jewish folk theater was the marshalik. One of the best-known marshaliks was Berl Bas of Hunfalva (today in Eastern Slovakia.) In the large Hasidic community of Máramarossziget / Sighet (northeastern Romania), in the court of R. Zalmen Leyb Teitelbaum worked Hersh Leyb Gottlieb / Hirsch Leib Gottlieb (1829-1930), the “sigheter marshalik”, who was also known as a poet, newspaper editor, Yiddish playwright and drama translator.
The earliest known Yiddish playwright was Saphir Moritz Gottlieb (1795-1858.) He was born in Lovasberény (mid-western Hungary) and died in Baden (Germany.) Around 1815 he wrote a satirical farce called Der falsche Kaschtau. József Holder (1893-1945) was born in Nagybocskó, Máramaros (northern Transylvania) and he distinguished himself by translating Hebrew and Yiddish plays. Among others, he translated the Hungarian national drama, “The Tragedy of Man” by Imre Madách, into Yiddish (Di tragedye funem mentshn). Dr. Vilmos Müller (1878-?), a head physician, also wrote plays in Hungarian that were translated into Yiddish and were performed in New York with great success, e.g. Der könig und dir Prinzessin, 1924. Emil Makai (1870-1901), a young poet from Makó (southern Hungary) translated Abraham Goldfaden’s Shulamith from Yiddish into Hungarian. Sh. Ansky’s Dybuk was first translated from Yiddish into Hungarian by the short story writer Leó Spielberger of Kassa (today in eastern Slovakia). Yiddish theater was barely heard of in Hungary. The only locale where Yiddish plays were performed was in the capital, Budapest at the Wertheimer Nightclub (“jargon music-hall” by its contemporary name) in Népszínház Street. Directed by owner Lajos Wertheimer Yiddish farces and musical comedies invoking the tradition of the Broder Zinger were on the repertoire here between 1886 and 1912. The star of the music hall was Pepi Lüttmann and several troupes from Galicia and Russia played here as guests, too.
Jewish playwrights writing in Hungarian have been known in Hungary since the 1830s. Eastern European Yiddish dramas were introduced to the Hungarian Jewish audience only in Hungarian translation. The Kisfaludy Theater, founded by Lajos Serly, opened in 1897 in Óbuda, a section of the capital that had a large Jewish population following the early 19th century. This theater is known to us from a single source, a book by Ágnes Alpár published in 1991. It grew into a Hungarian language, partially “Jewish theater” under the direction of actor and playwright Albert Kövessy (1860-1924). Some of the plays performed here were Ne hagyd magad Schlesinger [Stand Up for Yourself, Schlesinger] by Antal Lorényi K., Zsidó honvéd [The Jewish Soldier] by Andor Lukácsy, Az új honpolgár (Goldstein Számi) [The New Citizen (Sami Goldstein)] by Albert Kövessy and Goldstein Számi mulat [Sami Goldstein Makes Merry] by Adolf Müller. In 1898 they presented Abraham Goldfaden’s Sulamith, Jeruzsálem leánya [Shulamith, Daughter of Jerusalem] that was subsequently on their repertoire for almost thirty years. Later they also presented two parodies of that work. The theater closed down in 1934 but before that they staged a whole array of farces with a Jewish theme, e.g. Ben Hur by Miklós Siliga and Nehéz zsidónak lenni [It’s Hard to Be a Jew] by Mátyás Feld in 1930. In Pest it was the Városligeti Theater founded by Zsigmond Feld (1849-1939) that put on numerous plays with a Jewish topic e.g. A mádi zsidó [The Jew of Mád] by Vilmos Lászy, Blitzweiss Kóbi [Kobi Blitzweiss], A hét Schlézinger [The Seven Schlesingers] and Pollatschekék Japánban [The Pollatscheks in Japan] by Mátyás Feld as well as Gutzkow’s Uriel Acosta, many adopted from the repertoire of the theater in Óbuda.
The OMIKE, Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület [National Hungarian Jewish Cultural Association] was founded in 1909 in Budapest. It provided a wide variety of cultural activities and started to offer theater performances after 1938 when the first anti-Jewish law was passed forcing Jewish artists off the Hungarian stage. Starting 1939 they performed at Goldmark Hall, the cultural center of the Budapest Jewish Community presenting some 150-200 performances per season. Until the Nazi invasion of Hungary the rich repertoire of the company included works on Jewish topics by both Hungarian authors (Lajos Szabolcsi, Károly Pap, Lajos Bálint) and foreign ones (Peretz, Ansky, Goldfaden.)
Bibliography
Ferenczi Imre: „Purimi népszokások és dramatikus játékok Balmazújvároson (1880-1943)” in A hagyomány kötelékében, szerk: Kríza Ildikó (Budapest, 1990)
Alpár Ágnes: Az Óbudai Kisfaludy Színház (Budapest, 1991)
Füzesi Róbert: Színház az árnyékban (Budapest, 1990)
Tamás Halász
Translation: Vera Szabó
angol - magyar: Yiddish in Hungary General field: Művészet/irodalom
Forrásszöveg - angol Yiddish in Hungary
For an entire millennium, until the eve of World War II, Yiddish was the language spoken by the majority of Ashkenazi Jewry in Eastern Europe. However, though there were numerous Yiddish publications before, it was only in the second part of the 19th century that a secular Yiddish culture began to flourish, with hundreds of periodicals, thousands of books, Yiddish films, theater and even a Yiddish-language secular school system.
Hungary was not part of this late, but all the more important, development of Yiddish. After the Austro-Hungarian Compromise of 1867, Hungarian Jewry underwent serious social changes, one aspect of which was the linguistic assimilation from Yiddish and German to Hungarian. The pace and extent of this change varied in the different territories of Greater-Hungary and in the different segments of Jewry. In general, we could say that the Neolog, the socially progressive and prosperous Jews chose Hungarian while the Orthodox adhered to Yiddish. More Yiddish was spoken in Burgenland, Sub-Carpathia and Transylvania, oyberland and interland, than in Hungary proper, mameland.
The Yiddish spoken in Hungary was not uniform from a linguistic point of view. Three of the four most important dialects were represented here: Western Yiddish, Polish and Ukrainian Yiddish.
Some attempts were made to publish Yiddish periodicals, mostly in Transylvania between the 1890s and the 1930s. Among them were Marmarosher yidishe tsaytung, Yidishe folkstsaytung, Di varheyt, Di yidishe folksblat, Yidishes blat, Sigeter tsaytung, Der shtern, and Oyfgang. Most of these were, however, fairly short-lived, and even the most committed of editors, Dezső Schön, was forced to realize that Yiddish publications had no prospects: the Zionists read Hebrew, assimilated and secular circles read Hungarian and those who cared about Yiddish were not customers for secular literature. He turned to Hungarian journalism and became the editor of Új Kelet. The only significant Hungarian Yiddish poet was József Holder (1893-1945). A poet in his own right, he also translated some pieces of Hungarian literature into Yiddish, including The Tragedy of Man - Di tragedye funem mentshn, the major Hungarian national drama by Imre Madách.
Nevertheless, Yiddish was a spoken language in Hungary, albeit by an ever decreasing number of people and mostly Orthodox Jews, until as late as the 1950s. It was used at home, in the synagogue and at many places in the street, too. Yiddish was the language of study in the heder and in the yeshiva. As late as the 1940s, the Torah, di toyre mit rashi was still “translated” into Yiddish, even in some of those yeshivas where the students did not know Yiddish. And in some homes, though Hungarian was spoken during the week, on shabes, the holy Sabbath, the family reverted to Yiddish at home, granting it the status of “holy tongue” – an attitude carried on by some Hungarian Hassidim to the present day.
Written and recorded proof that Yiddish was once spoken by Hungarian Jews is provided by the recorded interviews of the Language and Culture Atlas of Ashkenazic Jewry conducted in the 1950s in New York and Jerusalem among Eastern European immigrants, the Yiddish questionnaires and recordings of Dr. József Bihari and Dr. C.J. Hutterer from the early 1960s in Hungary as well as the folklore materials published in Magyar Zsidó Szemle in the first part of the 20th century. These materials served as a basis for the linguistic analyses of Hungarian Yiddish by Max and Uriel Weinreich, C.J. Hutterer and Paul Garvin*.
The folklore materials published in Magyar Zsidó Szemle reveal the richness of the Yiddish spoken in Hungary, and indicates the various places, social groups and situations where Yiddish was used. The numerous songs in Yiddish (e.g. cradle songs, Purim songs, wedding songs, Hassidic and non-Hassidic songs etc.), folktales, comedies (among them a Haskalah comedy, Der falshe kashtan by M. G. Saphir, which had earlier been distributed secretly in manuscript form in Budapest), parodies and ballads, including a Yiddish parody of Schiller's Das Lied von der Glocke by Mechele Marshalik, the most famous wedding jester of Transylvania, proverbs, sayings, local mock-names, funny table-rhymes, riddles, idiomatic phrases –collected from all over Hungary, constitute a memorial to the Yiddish once spoken by Hungarian Jews.
Fordítás - magyar Jiddis Magyarországon
A második világháborút megelőző évezredben az askenázi zsidóság nagy része jiddis nyelven beszélt. Jiddis írott kultúra is létrejött az évszázadok során, és a 19. század második felétől az addig elsősorban vallási funkciót betöltő irodalom mellett jelentős világi jiddis kultúra indult virágzásnak – folyóiratok és könyvek ezrei láttak napvilágot, világszerte számos jiddis színház működött, jiddis filmgyártás, sőt még jiddis nyelvű világi iskolarendszer is kialakult.
A magyarországi jiddis azonban nem volt része ennek a késői, de annál jelentősebb fejlődésnek. Az 1867-es Kiegyezést követően a magyar zsidóság komoly társadalmi átalakuláson ment keresztül, melynek része volt a nyelvi asszimiláció: a jiddis illetve a német nyelvet a magyar váltotta fel. E váltás üteme és mértéke nem volt egységes az ország különböző területein illetve a zsidóság különböző csoportjain belül. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a progresszív és tehetősebb neológ zsidók áttértek a magyar nyelv kizárólagos használatára, míg az ortodox közösségek inkább ragaszkodtak a jiddishez, ha csak részlegesen is. Gyakrabban lehetett jiddis szót hallani Burgenlandban, Kárpátalján és Erdélyben (mely területeket jiddisül oyberland-nak illetve interland-nak hívnak), mint a mameland területén.
Nyelvi szempontból tekintve a magyar jiddis nem volt egységes. A négy nagy dialektus közül három is megjelent Magyarországon: a nyugati, a lengyel és az ukrán jiddis dialektus.
A 19. század végétől a 20. század közepéig számosan próbálkoztak jiddis folyóiratok kiadásával, elsősorban Erdélyben. Csak néhányat említünk itt: Marmarosher yidishe tsaytung, Yidishe folkstsaytung, Di varheyt, Di yidishe folksblat, Yidishes blat, Sigeter tsaytung, Der shtern és Oyfgang. Legtöbbjük azonban igen rövid életű volt, és még az egyik legelkötelezettebb szerkesztő, Schön Dezső is rá kellett jöjjön, hogy jiddis irodalmi folyóiratokra itt nincs igény: a cionisták héberül olvasnak, az asszimilált és világi zsidók magyarul, akiknek pedig fontos a jiddis nyelv megőrzése, azok a legritkábban olvasnak világi irodalmat. Így a magyar nyelvű újságírás felé fordult és az Új Kelet szerkesztője lett. Az egyetlen jelentős magyar jiddis költő, Holder József (1893–1945) saját írásain kívül magyar klasszikusokat is fordított jiddisre, többek között Madách Imre Az ember tragédiáját (Di tragedye funem mentshn).
A jiddis mindazonáltal beszélt nyelv volt Magyarországon egészen az 1950-es évekig, ha csökkent is az azt beszélők száma. Többnyire a zsidó otthonok és a zsinagóga nyelve volt, de néhol az utcán is beszélték. Jiddisül tanultak a héderekben és jesivákban; a bóherek még az 1940-es években is jiddisre „fordították” a Tórát dacára annak, hogy a diákok egy része már nem tudott jiddisül. Néhol pedig, bár hét közben magyarul beszélt a család egymás közt is, a szombat szentségének ünnepléséhez az is hozzátartozott, hogy ilyenkor mégis jiddisül beszéltek. A jiddis eme „szent nyelv” státusa ma is megfigyelhető a világ különböző tájain élő magyar haszidok körében.
Számos írott anyag és hangfelvétel bizonyítja, hogy a magyar zsidóság egykor beszélt jiddisül: az 1950-es években a Language and Culture Atlas of Ashkenazic Jewry elkészítéséhez számos interjú készült Kelet-Európából New York-ba és Jeruzsálembe menekült jiddis anyanyelvű emberekkel. Dr. Bihari József és Dr. Claus Jürgen Hutterer az 1960-as évek elején készítettek interjúkat és hangfelvételeket, míg a Magyar Zsidó Szemlé-ben 1899-től az 1930-as évek végéig rendszeresen jelentek meg folklór anyagok különböző emberek gyűjtéséből. Max és Uriel Weinreich, C.J. Hutterer és Paul Garvin nyelvészek is ezeket az anyagokat használták a magyar jiddissel foglalkozó nyelvészeti tanulmányaik elkészítéséhez.*
A Magyar Zsidó Szemlé-ben megjelent folklór anyagok bepillantást nyújtanak a Magyarországon beszélt jiddis gazdagságába. Az adatok megmutatják azt is, hogy milyen földrajzi régiókban, társadalmi csoportokban és helyzetekben szólaltak meg a magyar zsidók jiddisül. Számos népdal (altatódalok, purimi és esküvői dalok, haszid és nem haszid dalok), népmesék, komédiák (így például M. G. Saphir Der falshe kashtan című haszkala-komédiája, melyet korábban kéziratos formában terjesztettek titokban Budapesten), paródiák és balladák, többek között Schiller Das Lied von der Glocke c. balladájának jiddis paródiája Mechele Marshalik, a hires erdélyi marsalik tollából, közmondások, szólások, helyi gúnynevek, vicces versikék, rigmusok, kifejezések – ezek állítanak emléket a magyar zsidóság által egykoron beszélt jiddis nyelvnek.
More
Less
Szakmai tapasztalat
Fordítói tapasztalat években: 20. A ProZ.com-ra regisztrált: Jan 2010.
I am a native speaker of Hungarian. I have lived in the USA for 12 years, working with multiple foreign languages in an academic environment. I was a full-time translator for only 3 years but I have always been engaged in translation project. Currently I am shifting the focus back to translation.
Kulcsszavak: literature, letters, diaries, scholarly work
Szakterületek